Palackposta

Egy különös vitorlásregény

Prológus

Ugrásra készen állt. Egyik lába a korlátnak támaszkodott, a másikkal készült kilépni, majd ellökni magát. Finoman egyensúlyozott. Már kényelmesnek találta a feszültséget. Könnyű volt benne megkülönböztetni a combizmok keménységét a bordák alá szorult gyomor nyomásától. Pontosabban, már régen nem ugrott görcsbe a gyomra, csak az emléke maradt meg. Egy kis túlzással szinte várta az ugrással járó repülést. Az utazást a levegőben, nem csak a megérkezést. Sokáig úgy gondolta, az elrugaszkodástól való félelem az ár, amit a megérkezésért fizetni kell. Most már úgy, hogy ez mutatvány, melynek egyedül ő maga a közönsége, és csak neki van szüksége rá, hogy újra és újra megmutassa, ha kell ezredszerre is, hogy tud ugrani. Azt felmérte, hogy az érkezés ingatag lesz, de bízott benne, nem esik majd el. Ha ez nem is történt meg soha, izgulni azért lehetett miatta. A testébe vetett bizalmát mostanában az aknázta alá, hogy attól tartott, ha eltűnnek a jól ismert félelmek, akkor majd önteltsége okozza vesztét. Még nehezére esett megkülönböztetni az önbizalmat az elbizakodottságtól. A régi félelmeket már nem tudta újraébreszteni magában, próbálta hát a készülődés izgalmával pótolni.

Visszalépett a fedélzetre, lehajolt, egyik kezével felvette a kötelet, a másikkal a feltekert orrvitorlát karolta át. Így figyelte a bejáratot. Már fél órája csorogtak befelé a sekély csatornán, bőven volt ideje a készülődésre. A zárt öböl biztonságában épült kikötőt nem védte hullámtörő. Volt valami szokatlan ebben a nyíltságban. Magabiztosan terült el a több kilométer hosszú földnyelv karéjában, külső mólói mentén hatalmas luxusjachtok lebegtek.

Készen állt, a köteleket a kikötőbakra hurkolta, és átdobta a korláton a virsli alakú ütközőket. A felfújt műanyaghengerek megadóan lógtak a vitorlás oldalán. Igazított a magasságukon. Egy csomó, két csomó, hat csomó. Szorító nyolcasok a drótkorlát mentén. Gyorsan járt a keze, ujjai élvezték a begyakorolt mozdulatokat. Még egyszer végigment a fedélzeten. Egy lépés, két lépés, nyolc. Az orrba visszaérve újra ellenőrizte a köteleket. Rántott egyet rajtuk, aztán kilépett a horgonyra. Az csikorogva csattant a súlya alatt. Élvezte, hogy már nem ijed meg a hangjától. Amikor a vitorlás befordult a hajók közé, hátraintett, hogy helyes az irány.

Egyik kezével kapaszkodott, a másikban a kötelet tartotta. A hajó orrában állva ilyenkor úgy érezte, övé a főszerep és nem a kormányosé. Teste a hajó meghosszabbítása volt, erős és biztonságos, mint az, de rugalmasabb. Önálló, mégis része a vitorlásnak. Figyelte, érkezik-e szellő, és hagyta, hogy önmaga legyen a vitorlás. Maga a hajó, nem az, aki mindjárt leválik róla. Övé volt az elrugaszkodást megelőző pár perc suhanás.

Pontosan kellett bemérni az ugrás pillanatát. Ha túl korán rugaszkodik el, azzal a vízbe esést kockáztatja, ha túl későn, akkor a hajó könnyen a mólónak szalad. Nem lehetett elodázni a döntést, de nem lehetett siettetni sem. Tudta, hogy egy hosszú másodperce lesz majd dönteni, aztán ugrania kell.

Most azonban nem kellett. A mólón már várta valaki. Egy nő. Bólintott neki, és felhurkolta a tenyerébe a kötelet, hogy kidobja. Teljes szélcsend volt, az alkonyati szellő érkezése előtti utolsó percek. Elfogta az izgalom, mert lényegesen gyakrabban tévesztette el a dobás pillanatának kiválasztását, holott az ugyanazt a mechanizmust követte, mint az ugrásé. Most is túl korán indította a mozdulatot, és kevés lendülettel. A kötél a vízbe esett, a mólón álló nő hiába kapott utána. Ilyen hibát ugrásnál soha nem követne el, gondolta. De nem volt helyrehozhatatlan, mert a nő nekifeszült a mólóra futó hajó orrának, és amíg ellentartott az ütközésnek, maradt idő kiugrani.