A Sellő titka

2014. december

Lenézett a térre. Épp rálátott a gödör egykori helyére. Képzeletben átfúrta az aszfaltot egészen a holttestig. Már nem emlékezett az áldozat arcára, erre sem, ahogy a többire sem. Öreg volt, de nem szenilis, és a régmúlt eseményei egyre élesebb körvonalat nyertek, míg az aznap reggeli készülődés már csak homályosan élt az emlékezetében. Az áldozatot csak egyszer látta, a gyilkosság hajnalán, és vonásai ijesztő gyorsasággal törlődtek le a retinájáról. A kabátjára emlékezett, meg ahogy zsebre vágott kézzel kiabál. Hangja a háborút idézte, a napfelkelte előtti parancsosztást. A szóváltásból leginkább a saját haragjára emlékezett. Az érzésre, hogy kijátszották, elvettek tőle mindent. Csak, amikor később hazaért, akkor döbbent rá, hogy ő maga lett árulóvá, és örökre hazugságban kell majd élnie. De az fel sem merült benne, hogy ennek az örök hazugságnak egyszer vége lehet.

Lenézett a térre, ahol a karácsonyi vásár utolsó napjait élte. A bódék körül megkésett vásárlók válogattak a halomba rakott színes gyertyák közül. Eszébe jutott a szomszédasszony, aki az idén is készített nekik egy kis adventi koszorút, és neki nem volt szíve újra elmondani, hogy ő ilyesmiben nem hisz. A koszorúban nem is kell, válaszolta tavaly a nő, csak abban, hogy jönnek majd jobb idők, hogy nem hiábavaló a várakozás. Neki azonban most kezdett el ketyegni az óra, és tudta, hogy már nem jöhet semmi jó.

Megkapaszkodott a korlátban, a fagyos fém érintése ismerős volt, és ez felkavarta. A harctérre emlékeztette: a tenyerében sajgó hideg nem tűrt együttérzést és nem hallott a megbocsátásról. Ez utóbbi a megbánással együtt a templomba járók privilégiuma, gondolta akkor a gépfegyverek zajában. Most mégis a félelemmel vegyes megbánás hozta ide, hogy még egyszer lássa a toldott-foldott, de még egybefüggő aszfalttakarót, és fölötte a kerámiaangyalkák után nyúló kezeket. Nyújtózott volna ő is, de csak az arcáig tudta felemelni a kezét, és hideg ujjait végighúzta a homlokán.

Holnap ünnepelnek, holnapután feltépik a tér összeráncosodott aszfaltbőrét. És ahogy neki, úgy másnak is lehet titka alatta. Inoperábilis, ezt mondta ma délelőtt az onkológus. Rajta már nem segít, ha kivágják a testéből a rohadást. Rá már nem vár tisztulás, mint a térre. Átöblítik, ezt ígérte a tervezőcsapat, lekaparják róla a múltat.

Lehunyta a szemét. Nem akarta látni az alatta zsibongó vásárlókat, akik késve gondoskodnak szeretteikről, aztán dolgukat végezve tipornak át a tér rejtette holtakon. Akik azt hiszik, hogy a nagyinak elég a gesztus: a gipszjézuska és a bonbon, amit elszopogathat a híradó alatt, vagy elviheti ajándékba a barátnőinek, ha még élnek. Kezükben papírzacskóval önelégülten tapossák a tér múlttól lepedékes aszfaltját, és nem jut majd eszükbe megkérdezni a nagyit, emelt-e valaha fegyvert felebarátjára. Vagy hogy milyen volt meghúzni a ravaszt, és érzi-e még azt a gyűlöletet, amit akkor?

Villogó ünnepi fények közt indult vissza a busz felé. A szél olcsó forralt bor illatát hozta. Újabb karácsony a családdal, gondolta, talán az utolsó. Keserűen húzta el a száját. Isten csak módjával bünteti a gyilkosokat.